Majdhogynem napra pontosan 3 évvel ezelőtt indítottam ezt a blogot és az volt az első bejegyzésem címe hogy: 2018 az én évem lesz!

Na hát akkor nézzük mi is történt azóta!

2018. december 20.-án sikeres cukrászvizsgát tettem és papíron, hivatalosan CUKRÁSZ lettem. Határtalan boldogság és elégedettség volt akkor, abban a pillanatban és még kb. 2 hétig rajtam. Majd jöttek a szürke 2019-es januári hétköznapok és én megint ott toporogtam a kis "nyomorult" (jó kicsit erős a jelző) életemben, hogy NA és akkor HOGYAN TOVÁBB! Mert ugye az nagyon szép eredmény hogy 41 évesen szereztem egy új szakmát, de ez csak egy papír!!! Ettől én még nem vagyok cukrász! Csak egy lelkes amatőr aki letett egy komplex vizsgát, amire persze tisztességesen felkészült és 5-ös érdemjeggyel kiválóan teljesített. Ezt a szakmát tanulni úgy lehet, hogy az ember belemerül a sűrűjébe. El kell kezdeni dolgozni! Valahol! Valamikor!

Na persze, mintha az olyan egyszerű lenne. Mindent felrúgni, a meglévő munkádat és a működő hétköznapjaidat azért, hogy beleugorjál egy teljesen bizonytalan új munkába, életbe. Na de akkor mi értelme volt az elmúlt 8 hónapnak, az OKJ-s tanfolyamnak, az új szakmának. Szóval feszített rendesen a dolog, hogy valamit kell kezdenem magammal. És persze az én legfőbb támogatóm, a férjem hozta a megoldást. Az ötlet az volt, hogy a munkám mellet amikor szabad vagyok menjek el valahova stázsolni (inaskodni), méghozzá a New York Kávéházba. Itt volt egy személyes kapcsolat akit megkerestünk és neki köszönhetően február végén első alkalommal mentem is inaskodni.

Hát, kérem szépen itt egy szép fejezet kezdődik. Tényleg. Életem egyik legszebb időszaka kezdődött.

Az első alkalommal 7 órát dolgoztam. Haza mentem, leültem a kanapéra és egy irányba néztem egész este. Úgy elfáradtam, hogy alkalmatlanná váltam bármire is. Mindenkinek azt meséltem, hogy akik ott dolgoznak azok mind nem normálisak. 12 óra masszív, fizikai, megállás nélküli munka! Ezt követően hetente egyszer 7 órát mentem a New York Kávéház cukrászatára! Nagyon tetszett amit ott tanultam, kedvesen fogadtak és tanítottak, még úgy is hogy szinte mindenki 15-20 évvel volt fiatalabb nálam.

Aztán másfél hónap elteltével a főcukrász megkérdezte, hogy mit is akarok én kezdeni a cukrász végzettségemmel, nem jönnék-e hozzájuk dolgozni. Ha jól emlékszem kb. 5 másodperc elteltével vágtam rá, hogy biztos nem, öreg vagyok én már ehhez. Mondom, akik ott dolgoztak mind nem normálisak, de minimum terminátorok, vagy ufók. Aztán eltelt két hét és újra megkérdezte! Én pedig meghallgattam, hogy mi az ajánlat. Nincs mit szépíteni, beálltam a nem normálisok közé! 2019. májusában cukrász lettem a New Yorkban!

Igen, óriási váltás volt! Mindent felrúgtam, át kellet szabni az egész életünket. Megtehettem mert a férjem és a gyerekek is támogattak, sőt még büszkék is voltak rám. Se hétvége, se ünnepnap, 12 órás műszak és rengeteg új információ. Nagyon fárasztó volt, de én imádtam minden egyes percét. Mind a 12 órát. Minden egyes munkanap végén úgy tettem le este a fejem a  kispárnámra, hogy ma is fejlődtem, ügyesebb és okosabb lettem. Ezt az érzést nagyon szerettem!

Nagyon jól éreztem magam. Befogadtak a kollégák. Nagyon nagy élmény volt beilleszkedni egy nagy konyha életébe, pláne úgy, hogy nálam idősebb ember nem sok volt. De elfogadtak és szerintem még bírtak is. Szépen alakultak a dolgaim, mivel 2020 január közepén még az a lehetőség is felcsillant, hogy helyettesi pozícióba kerüljek a következő 1-2 évben. Teljesen meglepett ez a lehetőség, de persze én bírom a kihívásokat, így elfogadtam a felkérést és el is indult a tanításom. És ezt az egészet romba döntötte a COVID!

2020. március 16.-án elveszítettem a munkámat. Életemben először munkanélküli lettem! Otthon rekedtem a két gyerekkel! Karantén, online oktatás, munkanélküliség!

És ekkor kínomban elkezdtem kovászt nevelni! Folyt. köv. hamarosan....