Azt a mindenit! Ki gondolta volna ezt akár 5 évvel ezelőtt.

De mit is?

Történetesen azt, hogy én Virágh Krisztina pék lesz egyszer csak. Vagy azt, hogy saját kis pékműhelyt üzemeltet több mint 4 évig. Azt ki sejtette előre, hogy kenyérlelke díjjak fognak lógni a falon vagy, hogy én csinálom 2024. második legjobb mákos bejglijét? 

Szerintem senki, de SENKI! De ez semmi, még Én sem!

Ha valaki nekem 5-6 évvel ezelőtt azt mondja, hogy pék leszek, hát kiröhögöm. De tényleg. Az élet viszont tud meglepő történeteket írni. Méghozzá olyanokat amilyet álmunkban sem gondoltunk volna. Valahogy így történt ez az én esetemben is.

Mert, ha nincs a COVID akkor én soha nem leszek pék. És itt minden lelki nyugalommal állítom, hogy SOHA.

Tudtam én, hogy mi az a kovászos kenyér, meg ettem is már olyat, de soha semmijen késztetést nem éreztem arra, hogy csináljak is. Aztán a COVID mindent felülírt. Én elvesztettem a munkámat, a boltokban nem lehetett élesztőt kapni így én is elkezdtem kovászt nevelni, mint pár millióan a világban.

Persze ezzel voltak mások is így, aztán mégsem lett pékségük. Igen, valóban nálam az élet, vagy az univerzum, vagy a sors - ki minek nevezi – úgy rendezte a sorokat, hogy szinte ki volt kövezve az ide vezető út. Nem tehettem mást, minden egy irányba mutatott! És én kellő bátorsággal és még több támogatással a hátam mögött vágtam bele ebbe a kalandba.

Mindenki döbbenten állt a helyzet előtt! Egy év kovászolás után nyitok egy pékséget?!!!!!

Így leírva tényleg abszurdnak hat. De akkor számomra nem volt kérdés, hogy jó úton vagyok. Persze kisebb megingások voltak, mint például az mikor nyitás előtt 3 héttel ültem a műhely padlóján és sírdogáltam, hogy nem vagyok normális, hiszen nem tudok egy rendes kenyeret sem megsütni az új kemencémben. De ezek már elmúltak rég.

4 éve töretlen a lelkesedésem és a szenvedélyem a jó kenyér iránt. Mert ez a kulcs szerintem. Az a szeretet amivel én a kenyereimet készítem, biztosan beszivárog a tésztába és ez érezhető a végterméken. Tényleg a mai napig rajongva tudom nézni ahogy sül a kenyér, vagy hogy mennyi buborék látható az érett tészta felületén. Nem tudom megunni na! Mint ahogy azt sem unom, hogy beszélgethetek a vevőimmel és kicsit bepillanthatunk egymás életébe, tanácsot adunk a másiknak, vagy együtt örülünk esetleg búslakodunk valami miatt.

Fantasztikusan hálás vagyok minden egyes vevőnek aki valaha megfordult nálam, vagy valamikor majd vásárol tőlem. Ők azok akik nekem a legfontosabbak, mert ha ŐK nincsenek akkor ugye én sem vagyok. A Némi kenyér létezése csak így lehetséges. Lehet nekem bármennyi díjam, ha a kutya sem veszi a fáradságot, hogy elsétáljon hozzám és vegyen egy Burgonyás kenyeret.

De szerencsére az emberek szeretik a finom kenyeret és a többség ragaszkodik is hozzám, mint ahogy én is ragaszkodom hozzájuk. 

Én várok mindenkit kedden és pénteken friss kenyerekkel, csábító illattokkal és egy kis jókedvvel.

Újra április! Újra eltelt egy év. Idén már a második születésnapját ünnepli a Némi kenyér. Kicsit csodálkozom! Kimondva olyan kevésnek tűnik, de megélve viszont mennyi minden történt. 

Őszintén szólva nem terveztem nyitáskor semmit azzal kapcsolatban, hogy milyen hosszú életű lehet ez a kis pékség. A mai világban talán nem is meglepő, hiszen leszoktunk a hosszú távú tervekről. Az a biztos, hogy semmi sem biztos. Ma már az is meglepő, ha van egy ilyen kisbolt ami fél év múlva is még nyitva van. Igen! Nyitva vagyok, üzemelek és tervezgetek. Gyártom a kenyereket, kalácsokat és kakaós csigákat. Mert szeretem a folyamatot, ahogy kenyér születik a kezem alatt lisztből és vízből. Imádom a pillanatot amikor átadhatom a vevőimnek a rendelésüket és váltunk pár szót arról, hogy milyen az idő, vagy megkérdezem a 2 éves Zsófitól, hogy mit szól az újszülött kistesóhoz, esetleg megbeszéljük, hogy ki hova tervezi a nyaralást. Emberi kapcsolatok alakulnak, önkéntelenül is tudunk egymásról pár apró dolgot. Tudod ki készítette és tudod ki fogyasztja. Igazi kis közösséggé formálódunk. Kisközösségi pékség! Ez is van kiírva az oldalamon.

A 2022-es év is sok munkával telt. Elindítottam a kovászos kenyér készítő workshopomat, ami rendíthetetlen sikerrel működik havi két - három alakalommal. Tavasszal mikor elindítottam nagyon tartottam tőle, hogy nem lesz jelentkező én pedig lehet, hogy nem is fogom magam jól érezni ebben a szerepben. Nagyon kellemes meglepetés volt mikor meglepő gyorsasággal teltek be a meghirdetett időpontok. És persze én is élveztem minden pillanatát a tanfolyamoknak, főleg amikor láttam a résztvevők őszinte örömét és rajongását a "csoda" láttán, amikor kenyér született a kezük által. 

A Kenyérlelke Fesztiválon való részvétel is újabb díjat eredményezett: Fehér- félbarna kenyér kategória III. helyezett! Azt hiszem elégedett lehetek magammal! Háromszor indultam el a versenyen és mind a három alakalommal díjat nyertem. 

Idén tavasszal elindult a házhozszállítás is, valamint bekerültem a Magyar Konyha magazinba, mint olyan pékség ahova "érdemes minőségi pékáruért indulni".

Na de miért Némi kenyér a Némi kenyér? A nyitáskor meg voltam győződve arról, hogy majd mindenki meg fogja kérdezni, hogy miért választottam ezt a nevet. Na, így nem lesz nekem soha ötösöm a lottón. Jelentem senki, de senki nem kérdezte meg tőlem, hogy mi vitt engem erre a név választásra. Bevallom kicsit csalódott is voltam. De most viszont akkor is leírom, ha nem is kérdezte senki. ( Lehet, hogy csak nem merték megkérdezni?!)

Sokat agyaltunk a barátaimmal a névválasztáson, születtek a vadabbnál vadabb ötletek, néhány példa: kerek-perec, kenyeres-talpas, kovászoló, kovászvirág.... Mentségünkre legyen mondva, hogy az ötletelés közben fogyott a bor és a pálinka is rendesen. Sajnos arra már nem emlékszem, hogy kinek az ötlete volt a Némi kenyér, de az biztos, hogy én vadul tiltakoztam, hogy nem akarom ennyire személyessé tenni a nevet. Hogy miért személyes? Hát azért mert az én becenevem gyerekkorom óta az, hogy NÉMI. Ugyan ennek a szónak van értelmezhető jelentése is ami egy kicsit enyhített a tiltakozásomon.

A némi szó jelentése: "1. Egy kevés; kis mennyiségű (személy, tárgy, dolog); rövid (idő), kis tömegű (tárgy). 2. Régies: Kisebb jelentőségű, kevésbé fontos (állás, ügy, tennivaló)." Ez így passzol is az én kis műhelyemre.

Arra viszont tisztán emlékszem, hogy a 4-6-os villamoson utaztam amikor beugrott a következő két mondat: Az élethez kell némi kenyér! A boldogsághoz kell némi kenyér!

Szóval azt hiszem ennél a résznél adtam be a derekam és fogadtam el azt, hogy a nevem is szerepeljen a cégéren.

Érzem, hogy írnom kell erről az egy évről. Folyamatosan motoszkál a gondolat az agyamban, hogy összegezni kéne ezt az elmúlt 365 napot. Egyik pillanatban jó ötletnek tűnik, a következő gondolatom pedig az, hogy mit írjak? Nehogy túl ömlengős legyen, vagy érzelgős,esetleg nagyképű. A blogra történő írással soha eddig nem voltam ilyen bizonytalan. Na... mit tökölsz, ugorj neki és kezd már el.

Egy évvel ezelőtt a nyitásom után egyből leültetett az élet: egy kis COVID. Két és fél hétre kikerültem a forgalomból. Már tudom, hogy akkor az igen csak "jól" jött, hiszen nem volt zökkenőmentes az indulásom, egyből be..art a hűtőm, szana-széjjel idegeltem magam. Kellet egy kis lehiggadás, hogy ne csavarodjak be már rögtön az elején. Persze ez csak ideig-óráig működött. A maximalizmusomnak köszönhetően inkább tehernek, mint áldásnak éreztem az elején a műhely működését. Mindenben csak a paráimat láttam, mint például:

• nem is olyan jó amit csinálok,
• az a kalács most nem jött fel annyira szépen,
• az a vevő eddig rendszeresen jött most meg vagy 2 hete egyszer sem,
• most miért rendelnek ilyen keveset?
• most miért rendelnek ilyen sokat?

Szóval volt baj a fejemben rendesen, néha úgy éreztem összeroppant a felelősség tudata az, hogy nem hibázhatok, hogy mindennek tökéletesnek kell lennie. Küzdős volt, de persze közben rengeteg pozitív visszajelzést is kaptam, ami szinte úgy kellet nekem, mint tavasszal az eső, kapaszkodók a következő naphoz. Óriási segítség volt nekem Erika, aki májustól kezdve vitte tőlem a kenyeret a saját kis sütizőjébe a Városmajor utcába.

Teltek a hetek, hónapok. Számomra keddekre és péntekekre szűkültek a hetek, mivel ez a két nap a héten a sütőnap. Minden nappal úgy éreztem, hogy ügyesebb és tapasztaltabb lettem. Persze mire megszoktam valamit, beálltam egy rendszerre, addigra változtak a körülmények: melegebb lett a nyáron, gyorsabban értek a tészták, hirtelen nem vett fel annyi vizet a liszt, majd túl kevés lett neki a víz és emelni kellet a mennyiséget. Ekkor tudatosult bennem, hogy a kovászos technológia tele van változókkal, minden körülmény befolyásolja a kovász működését. Nekem pedig nincs más választásom mint, hogy igazodok és reagálok ezekre a változásokra. Na ettől olyan szép ez, és ettől nem lehet beleunni. Így nem tud monotonná válni számomra a munkám. A mai napig képes vagyok rácsodálkozni arra a "csodára" ami történik a kezem alatt. Imádom azt a "teremtést" ahogy vízből és lisztből kenyeret készítek.

Aztán jött a legnagyobb elismerés amit kaphat egy kézműves pék: Kenyérlelke Fesztivál Burgonyás kenyér II. helyezett. Az én eddigi életem és rövidke pék karrierem legnagyobb elismerése, hogy ott álltam egy színpadon a nagyokkal, mint a mezőny második legjobb burgonyás kenyerének "elkövetője". Valamit akkor tényleg jól csinálok, zakatolt a fejemben.

Az őszi szürke hétköznapok sem voltak azért olyan unalmasak. Mindig agyalok valami új terméken, mivel lehetne színesíteni a kínálatot, valamint rendíthetetlenül tanultam a pék iskolában is, hogy hivatalosan is pék lehessek. Majd az év legkeményebb időszaka következett: november végétől karácsonyig szabadnap nélkül teltek a hetek. Így visszanézve, fogalmam sincs, hogy honnan volt annyi energiám. Napi 7-13 órákat dolgoztam, bejglikkel és panettonékkal keltem és feküdtem. Aztán a december is óriási meglepetést hozott, amikor megkerestek a Street Kitchen-től, hogy írnának rólam egy cikket. Bekerülni az SK-ba, na azért az nem semmi. Óriási sikerként éltem meg, nem is tagadom.

Beköszöntött az új év és én új kihívásokkal szembesültem. Először is levizsgáztam és már papíron is pék lettem. Majd sokak unszolására kénytelen voltam beadni a derekamat és meghirdettem az első workshop időpontokat. Új szerelem született! Nagyon szívesen adom át a tudásomat másoknak és rengeteg energiával tölt fel az, hogy látom a résztvevőkön, hogy csillog a szemük attól amit megtapasztalnak nálam az alatt az 5 óra alatt.

A mostani Húsvétom eléggé máshogy telt mint az egy évvel ezelőtti! Óriási adag kenyeret, kalácsot és babkát készítettem, lábon kihordtam két "pánikrohamot" a 15 órás munkanapomon, de ennek is meg volt a tanulsága.

Azok a vevői visszajelzések amiket kapok mindenért kárpótolnak. Hiszek abban, hogy ami jó arra van kereslet. Az a szeretet, törődés és gondoskodás amivel készítem a termékeimet az érezhető minden egyes kenyeremen, vagy kalácsomon, és ez az a plusz amit és nyújtani tudok. Ezt az egyik vevőm mondta nekem!!!

Az élethez kell ... némi Kenyér!

ÁLDÁS vagy ÁTOK?Hááát.... nehéz ügy! Pláne úgy nehéz ezt a helyzetet kezelnem, hogy tulajdonképpen én idén szembesültem ezzel a tulajdonságommal. Soha eddig nem gondoltam magamról, hogy én maximalista ember vagyok. Sőt, még tagadtam is, ha úgy hozta az élet. De idén tavasszal a műhely indításakor olyan pánik és idegesség lett úrrá rajtam, ami korábban még sosem. Mikor próbáltam fejtegetni az idegességem okát, beszélgettem a barátaimmal, elsoroltam a paráimat, és egyszer csak arcul csapott az a tény, hogy minden problémám abból fakad, hogy ez a gondolat pörög odabent: "mi van ha nem lesz mindig ilyen, tökéletes, szép, guszta, finom" stb. Mert ugye mindig, mindennek tökéletesnek kell lenni! Mert csak akkor JÓ! Hibázás ki van zárva!

Szóval kiderült számomra, hogy maximalista vagyok! Sok minden egyszer csak kitisztult és világos lett számomra. Hogy mi? Hát például az, hogy miért idegesít, ha valaki bénázik, vagy nem tesz meg mindent, de mindent azért, hogy elérje a célját, vagy ha valaki nem úgy csinálja ahogy azt én tenném. Sajnos az ilyen helyzetek rettentően tudnak bőszíteni.

Na, de a hétköznapokban úgy vinni egy vállalkozást, egy pékműhelyt, hogy nem lehet hibázni!!!? Ez elég para! Mert ugye, én tényleg nem hibázhatok. A kovásznál nincs "B" verzió! Ha ott elszúrsz valamit azt nem lehet rekonstruálni pár óra alatt, akkor az elúszott és pont. Na, ennek a súlya szinte összeroppantott. Fizikai tüneteim voltak! Magas vérnyomás, fejfájás, beállt a nyakam, befeszült az állkapcsom és minden porcikám sajgott. A férjem tanácsa, hogy jó lenne, ha leadnék ebből a maximalizmusból, mert ebbe fogok elpatkolni. Andi barátnőm szerint pedig, a maximalizmust mindig negatív tulajdonságként szokták nyilvántartani, de ennek nem kéne így lennie. Szerinte a maximalizmus ami előre visz, az ami nem hagy nyugodni és elsekélyesedni. A maximalisták mindig valami jobbat, szebbet szeretnének!

Az igazság talán mind a kettőben ott van. Ami tuti, hogy a fizikai tüneteimet kezelni kell. Erre azt gondoltam, hogy augusztusban újra elkezdek futni. A feszültséget le kell valahol vezetnem. Mivel egész augusztusban szabadságon leszek, nem lehet kifogás, hogy nem érek rá, meg nem tudok menni a munka miatt... és hasonlók. Ha minden héten legalább 4 alakalommal elmegyek futni akkor mire újra dolgozom szeptemberben, addigra már rendszeressé válik a mozgás és meg lesz a belső igényem is arra, hogy reggel felhúzzam azt a futócipőt. Jelentem ez a feladat kipipálva! Újra futok rendszeresen, és élvezem. Nincs magas vérnyomás, és a tarkómat se húzza a görcs.

Az is biztos, hogy ahova eljutottam az sok külső körülmény ideális együttállásának és a bátorságomnak az eredménye, és persze a maximalizmusomnak. Mert végezhette volna az én kovászpróbálkozásom is a szemetesben. Vagy feladhattam volna az első egy-két kenyér után a próbálkozást. De őszintén szólva én nem hagytam magam. Konkrétan arra gondoltam, hogy velem ugyan nem fog kibabrálni egy kis liszt és víz!!! És én nyertem!!! Nekem lett igazam. Ezt a két Kenyérlelke Fesztiválon elért eredményem is alátámasztja.

Mindenek előtt egy Nagy köszönöm amit mondanom kell!

KÖSZÖNÖM!!!

Köszönöm a családomnak, a barátaimnak és a (már mondhatom ezt is) törzsvásárlóimnak! Igen, bizony, mert már vannak rendszeres vevőim is. Mindenki támogatására szükség volt az elmúlt fél évben ahhoz, hogy ez a kis induló pékműhely sikeresen vegye az első akadályokat.

Még javában mindennek az elején tartottunk, amikor is éppen rossz passzban voltam és panaszkodtam Rékának. Ez se jó, meg az se, így vagyok sz.rul, meg úgy nem oké. Erre Ő finoman felhívta rá a figyelmemet, hogy annyi minden viszont rendben van körülöttem amit jobban kellene értékelni. Elfelejtettünk hálásak lenni azért ami VAN. Értékelni kellene jobban azt ami megadatott és mennyire rossz lenne nélküle. Üljek le egy kicsit, gondoljam végig és akár hangosan mondjam ki, hogy miért is lehetek hálás.

Hát, mit ne mondjak telibe talált! Valóban, ha megállunk egy kicsit, ebben a baromi rohanásban és körül nézünk egy kicsit, akkor észre vesszük a jót! Azt a jót ami ott van velünk nap mint nap, de sajnos természetesnek vesszük. Amikor kimondod hangosan, hogy hálás vagyok a .... férjemért, a gyerekeimért, a támogatásukért, a barátaimért, a gondoskodásukért, a bizalmukért, az anyagi helyzetemért, a lakhatási körülményeimért, a megvalósítható álmaimért stb., vagy csak egy aznapi mosolyért. Ha ezt végig gondolom és kimondom, szinte azonnal jobban érzem magam a bőrömben.

Én ezt a hála érzés gyakorlását rendszeresítettem a tudatomban. Persze vannak krízis helyzetek, amikor borul a papírforma és kontrollálatlanul elfog a pánik és kétségbeesés. Például amikor egy gyönyörű júniusi csütörtökön az előző nap megvásárolt és a műhelybe kínok-kínjával beszenvedett vadonat új hűtőmről kiderül déli 12-kor, hogy az egy fagyasztó, na akkor minden józan gondolkodásom cserben hagy. Ott álltam közel 100 db kenyér dagasztása közben, amelyeket délután 6 körül hűtőbe kell tennem egy fagyasztóval, amit az árukiadóban rosszul adtak ki. De persze a vége happy end lett, csak kb. 8 évet öregedtem azon a délutánon.

Nagyon hálás vagyok minden barátomnak, ismerősömnek és persze leginkább a férjemnek, hogy segítettek létrehozni az én kis birodalmamat amely nagyon sok munkát, de egyben örömöt is nyújt nekem. Minden egyes vevőmnek óriási hálával tartozom, mert rendelnek és jönnek a kenyerekért, ami engem tovább hajt és ösztönöz arra, hogy még jobb legyek, a kenyereim pedig mindig finomak vagy még finomabbak legyenek.

Az élethez kell...némi Kenyér!!!

Ez itt csak egy kis lábjegyzet az elmúlt két hétről és ami előtte volt.

Húsvét előtt, a már említett küszöb frászt leküzdve, vettem egy nagy levegőt és elkezdtem pék tevékenységemet az én kis birodalmamban. Természetesen a cél az volt, hogy az ünnepen sokan már az én kenyeremet és kalácsomat fogyasszák. Minden jól is indult, egy-két döccnőt leszámítva. 

Nagypénteken is nyitva voltam! Úgy indult a napom, hogy reggelre az egyik hűtőmben 26 fok volt a hőmérséklet. Nem, nem írtam el! Valóban plussz 26 celsius fokot mutatott a  hőmérő. Na most, ez a hőmérséklet semmilyen körülmények között nem ideális egy lassú érlelésű, kovászos kenyér esetén. Az összes hajszálam (ami ekkor már elég hosszú, és durva lenövéssel bíró volt, a lezárásoknak köszönhetően) égnek állt, a vérnyomásom az egekben, miközben mantráztam magamban, hogy minden rendben LESZ!!! A kenyereket kisütöttem amik, úgy terültek a túlkelés miatt mint amikor tintát csöppentesz egy papírzsepire, vagy amikor nem teszel elég zselatint a torta krémjébe. Ízre persze semmi baja nem volt, de sajnos kisebb volt a térfogata és a bélzet szerkezete is túl sűrű volt (most tudom sokan felröhögnek hangosan, hogy persze nem volt jó a bélzet ha-ha-ha, más örülne ha ilyen kenyeret tudna sütni), de ez engem rettenetesen idegesített. Ez volt aznap ez első kis malőr.

Majd jött a következő. A rendelési szabályzat szerint délután 16:00 - 18:30 között lehet átvenni a megrendelt termékeket. Az első vevőm megjelent 10:00-kor. Én nézek rá banbán, hogy hát TE? Mondja, hogy azt írtad az email-ben, hogy 9:00-17:00-ig lehet átvenni. Leoltottam szegénykémet, hogy valamit benéztél, de nem baj már oda tudom adni neked amit kértél. Fonom tovább a kalácsokat, amikor megjelenik a következő vevő! Ő is azt állítja, hogy 9-17-ig lehet jönni, ez van írva az üzenetben. Na engem ekkor levert a víz. Pánikban hívogattam mindenkit, persze senkit nem értem el. Aztán, persze 30 perccel később ez is megoldódott, csak az ősz hajszálaim száma szaporodott meg egy kicsit és este szó szerint éreztem, ahogy öregedtem a nap folyamán pár évet is.

Tulajdonképpen nagyon szépen indult az első hét. Nagyon elfáradtam, de csak annyit mondhatok, hogy soha rosszabbat.

És ekkor jött a feketeleves! COVID pozitív lettem Húsvét hétfőre. Itt most mindenki képzelje el, hogy milyen cifra káromkodásokat tudnék leírni, hosszasan, gyönyörű körmondatokba. De persze jól nevelt és úrinő vagyok. Hát mégis hogy képzeli az élet azt, hogy elindítom a vállalkozásom és egyből kapok egy óriási maflást. Vajon mit vétettem? Miért most? Miért nem 1-2 hónappal ezelőtt, vagy bármikor máskor?! Miért ÉN?

Persze tudom, hogy soha nem kapok válaszokat. Mindenki vigasztalt, hogy világjárvány idején ez teljesen rendben van. Na persze, kénytelen voltam elfogadni a helyzetet. Enyhe tünetekkel vonult végig rajtunk a vírus, a gyerekek megúszták. Ami biztos, hogy türelemből kaptam leckét rendesen. Két és fél hétig kellet, hogy kivonjam magam a forgalomból és visszanyerjem az erőm. Ez nekem, a hiperaktívkának, nagyon sok idő!

Köszönöm mindenkinek az aggódást és érdeklődést, nagyon jól esett a lelkemnek!!!

Most újult erővel és egy 1000 darabos puzzle emlékével várok mindenkit péntektől, minden kedden és pénteken friss kovászos kenyerekkel!

Mert az élethez kell ... némi kenyér!

Pékműhely - (nemikenyer.hu)

A dolgok szépen alakultak! Mindenki támogatott! A család és a barátok is mind azon voltak, hogy az én pékműhelyem megszülethessen. Azon szerencsés emberek közé tartozom, akinek a közeli, legjobb barátai olyan munkát végeznek, vagy olyan képességekkel rendelkeznek, hogy minden kérdőjelet ami felmerült bennem ők megoldottak. Műhely kialakítás - Gyuró, logó - Ákos, weblap - Réka, termelési rendszer kidolgozása - Ati. Mindenki egy szóra csinálta, tervezte, kitalálta, összerakta. Én meg csak kapkodtam a fejem, hogy ejha nekem aztán jó dolgom van. És tényleg!!!

Majd elérkezett február eleje amikor megérkeztek a gépek! Persze a műhely akkor még csak 80%-os állapotban volt. De a gépeket be lehetett állítani, csak nem tudtam még elkezdeni kenyerezni, mert arra még alkalmatlan volt a helyiség. A gondok itt kezdődtek. A gépek megérkeztek, egy vagyont kifizettünk rá és én teljesen berosáltam. Most már nincs visszaút! Ez most olyan véglegesnek tűnt, nincs kecmec, el kell kezdeni dolgozni. Tesztelni a gépeket és hamarosan megnyitni. Olyan para lett úrrá rajtam, hogy egyből 160-as lett a vérnyomásom. És nem is akart lejjebb menni. Mondjuk az sem segített, hogy a tinédzser lányom teljesen kifordult magából. Én egy merő ideg lettem, vibráltam egyfolytában. Majd két hét múlva kész lett a műhely és elkezdhettem a tesztüzemet. Na ekkor jött csak a feketeleves!

Semmi nem úgy működött mint eddig! Semmi! A tészta most persze az új dagasztóval gyönyörűen ki lett dagasztva, a hűtő máshogy hűt, a kemencéről meg ne is beszéljünk. Tulajdonképpen az történt, hogy egy Trabiból átültem egy Porsche-ba. Teljes kiborulás, sírás, idegbaj, rettegés a jövőtől. Mindezt úgy, hogy ott álltam almaim műhelyében és nem értettem, hogy lehet az, hogy nem sikerül. Jöttek a kételyek, nem vagyok elég felkészült, nem is érdemlem meg, túl korai volt, kevés vagyok én ehhez.

Mint annyiszor máskor Gyuró alám karolt, Réka thétázott, Ivi és Andi biztatott és felnyitották a szemem, hogy nyugi, nincs semmi baj, csak hagyj időt magadnak, nem kell rohanni van elég idő (ne legyek megint adjuramistenmostazonnalkrisztike) és élvezd! Csináljam úgy mint eddig, örömmel!

Átbillentem! Megfogadtam a tanácsokat és működött. A kemencét vagy nyolcszor programoztam át, mit ne mondjak az elég idegtépő dolog. Egyszer csak el kezdtem érezni a tésztát. Összeszoktunk na! Én a hűtő, a dagasztó és a kemence. Még kell egy kis finomhangolás, de az már szinte semmiség.

Egyelőre úgy tűnik a fogyasztói visszajelzések alapján, hogy jó kis csapat vagyunk. A dagasztómnak neve is van, Artúr! És már ilyen gyönyörű szalagom is van.

Szóval megszenvedtem a tesztüzemet, de lassan célba érek. Már rákanyarodtam a célegyenesre és csak napok kérdése, hogy megnyissak! A Némi Kenyér hamarosan megnyitja "kapuit", azaz rendelési felületét, ahol bárki rendelhet tőlem egy kis "boldogságot".

Mert a boldogsághoz kell ... némi kenyér!

Az élet gördül tovább! Én kissé mámoros boldogságban úszva, a Kenyérlelke fesztivál utóhatásait kiélvezve és az új munkám izgalmával színezve töltöttem a nyár utolsó napjait. Igen, volt új munkám! Szeptembertől újra dolgoztam mint cukrász. Olyan szép kerek volt minden! Ez az ideális állapot sajnos 3 hétig tartott. Szeptember elején megint lezárták a határokat, megint nem volt turista és én újra elvesztettem a munkám! A COVID másodszor is elvitte az imádott munkám!

Mit ne mondjak eléggé ki voltam! Utáltam mindent, a helyzetet, a vírust, az őszt. Kicsit magam alá kerültem. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam hogyan tovább!!! Megint ott toporogtam a saját kis pocsolyámban, mint már annyiszor az elmúlt években. Kicsit pipa voltam!

Ekkor szembe jött velem egy poszt! "Játszunk kispékségeset!", ez volt a címe egy workshopnak! Megragadt a kis agyamban, elmentettem a posztot és tovább gördítettem. De persze tudjuk ugye, hogy véletlenek nincsenek. Én legalább is hiszek ebben és ahogy öregszem képes is vagyok néha észre venni ezeket a pillanatokat. Motoszkált napokig a gondolat a fejemben, hogy miért ne, akár el is mehetnék egy ilyenre. A kenyérlelke fesztiválon olyan emberek dicsértek szembe akikről akkor még fogalmam sem volt hogy kicsodák, de az elmúlt hetekben kiműveltem magam belőlük és elkezdtem érezni a súlyát annak amit mondtak. Miért ne indulhatnék el ezen az úton?! Hiszen ők azt mondták tehetséges vagyok!

Gyurónak megmutattam ezt a lehetőséget, aki persze egyből mondta, hogy jelentkezzek. Közben biztos ami biztos beiratkoztam a Pesti Barnabásba is, OKJ-s pék képzésre. Mit nekem még egy szakma! Október elejét írunk ekkor, de csak decemberre vannak időpontok. Egye kutya gondoltam akkor decemberben megyek. De úgy látszik az égiek megint velem voltak, mert lemondás miatt felszabadult egy hely november elején. Így keveredtem Budajenőre Ormós Gabriella workshopjára, hogy kinyissak egy újabb ajtót az életemben.

Fellengzősen hangzik ez az ajtó kinyitás, de tényleg ez történt. Az a két nap nekem mindent jelentett. Az volt nekem ott a világ közepe és tényleg kinyitottam azt az ajtót és be is léptem rajta. Két napos workshop, rengeteg információval, tanulással és munkával. Gabi az ő saját működési metódusát mutatja be, mint kisközösségi pék. Hogyan működik, termel és szolgáltat egy kis közösség részére. Maximális profizmus mentén ahol fő szempont a minőség. Teljesen elvarázsolt az a két nap és az első pillanattól kezdve éreztem, hogy ezt én is el tudom képzelni magamnak. Megpecsételődött a sorsom végérvényesen!

Mint ahogy már említettem korábban, véletlenek nincsenek! A kiadó kislakásunkból a bérlő kiköltözött és ez adta magát, hogy ott valamilyen műhely lesz. Cukrász vagy pék!? Szövögettem az álmaimat és közben persze 3 percenként bokáig fostam magam, hogy mégis mennyi pénz? mennyi idő? egyedül? hogyan? mit szólnak a szomszédok? De még mielőtt teljesen beparáztatom magam, az alapokat kellet letisztázni, hogy alkalmas-e az a helyiség arra, hogy bármelyik opció is megvalósulhasson.

Az ELMŰ rábólintott a villanyóra bővítési kérelemre a Nébih pedig leokézta az elképzeléseimet.

Így megszülethetett a ...némi Kenyér!

A Fesztivál időpontja egyre csak közeledett. Én pedig egyre idegesebb lettem. Az a fránya megfelelési kényszer egy nagy adag maximalizmussal dúsítva. Hát mit mondjak, nem egy vérnyomás kímélő párosítás.

Teljes koncentráció és minden egyéb dolgom háttérbe szorítása mellett, készítettem a kenyereimet augusztus 18.-án, hogy 19.-én a lehető legtökéletesebb kenyereket tudjam prezentálni. Komolyan elkapott a versenyszellem! Mondjuk egyenlőre csak saját magamat akartam legyőzni, hogy most az eddigieknél is jobb és tökéletesebb legyen az a kenyér. Ez a legdurvább, mikor saját magadat akarod legyőzni (amikor rendszeresen futottam sokszor meg volt ez az érzés).

Az égiek részben velem voltak. Mikor kisültek a kenyerek akkor tulajdonképpen a felével elégedett is voltam, vagy is az egyikkel nem volt semmi bajom.

A kenyereket 12 és 15 óra között kellett leadni. Én kivártam és komótosan (kicsit idegbe azért) 14:30-ra elsétáltam a helyszínre és leadtam a kenyereimet.

Na itt ért az első sokk! Leadom szépen a kenyereimet, majd kérdezi a kislány akinek odaadom, hogy - nem hoztam még egyet? Nézek rá bambán! Milyen még egyet? Majd a következő információt osztja meg velem: minden kenyérből KETTŐT kérünk! Mert az egyik amit megkóstol a zsűri és ha nyersz a második amivel tudsz fotózkodni.

Na pufff. Bakker ezt már megint miért nem mondta senki. Válasz: le volt írva a versenykiírásban. Aha, oké, akkor most már biztos vagyok benne, hogy komoly hiányosságaim vannak az ÉRTŐ OLVASÁS terén. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy én vagyok az a generáció aki képolvasásos módszerrel tanult, zárójel bezárva! Na egy szónak is száz a vége, nem volt másik kenyér!

És akkor elkezdődött a zsűrizés. Szegény zsűritagokat nagyon sajnáltam, mert közel 50 kenyeret kellet a fehér-félbarna kenyér kategóriában végig kóstolniuk. Kiborító percek voltak, szebbnél szebb kenyerekkel. A többi kategóriában (a zsűri szerencséjére) egyre kevesebb (sőt jóval kevesebb) termék szerepelt. A teljeskiőrlésű kenyereknél kb. 10 nevező volt, croissant és bagett kategóriában 6 versenyző lehetett. Majd egyszer csak meglátom az én kendermagos kenyeremet, lerakják az asztalra a croissantok mellé. Várok egy kicsit, hogy mikor hozzák a többit. Semmi! Veszem a bátorságot és megkérdezem - az ott ugye a kendermagos kategória. A válasz igen. Kérdezem, hogy és a többi? NINCS jön a válasz. Na ennél a résznél fordult velem a világ és álltam ott földbegyökerezett lábbakkal.

Mi az, hogy nincs több kenyér! Az hogy fordulhat elő, hogy nevezek életemben először egy versenyre és nincs versenytárs!!!

A zsűri félre hív, hogy van egy kis vita arról, hogy egy nevező esetén lehet-e eredményt hirdetni, de ugye hoztam még egy kenyeret (ha ugye nyertesként fotózkodni kell). A világ most ismét forogni kezdett.

Nincs kenyér, nem tudtam, nem így készültem! Miért velem történik ez!

Nagyon kedves volt a zsűri (imádták a kenyerem), azt mondták most azonnal rohanjak haza és csináljak még egy kenyeret, holnap délutánra az eredményhirdetésre meg lesz. Persze meg lenne, ha lenne aktív, fickós kovászom most azonnal, de nincs! Jött a megoldás egyből: itt van a rengeteg pék (ők aznap ott a helyszínen készítették a versenytermékeiket) kérjek valakitől, biztos adnak. Mondjuk tényleg ilyenkor a fesztivál idején az egy négyzetméterre eső kovászok száma elég magas a MOM környékén. Kértem, kaptam és rongyoltam haza kenyeret gyártani.

Volt már nyugodtabb éjszakám, ez biztos. Délig teljes idegben toporogtam otthon, hogy mikor süssem ki a kenyereket (tutira akartam menni és kettőt csináltam). Kisütöttem és ezek is parádésan néztek ki. Ekkor egy kicsit kisimultam.

Leadtam a kenyeret és vártuk az eredményhirdetést. Persze én azért le voltam törve egy kicsit, hogy, ha így kapok díjat, hogy én vagyok az egyetlen versenyző azért az a csillag nem fog úgy csillogni.

Elérkezett a pillanat! Kezdődik az eredményhirdetés! És az én kategóriámmal kezdik!!! Van egy kis felvezetés, ahol Tilla jól megnevetteti a közönséget, mert elmeséli, hogy ez az a kategória ahol egy azaz 1 jelentkező volt. Persze mindenki hahotázik. Végül is tényleg vicces. Majd elmagyarázzák, hogy volt egy kis vita azzal kapcsolatban, hogy illik-e így díjat osztani. A zsűriből többen is elmondják, hogy a mezőny egyik legszebb és talán a legízletesebb kenyere volt az az egy! Még egy kicsit dicsértek, majd felhívtak a színpadra.

IGEN én nyertem a Kendermagos kategóriát! ÉN sálálá, ÉN nyertem!

Akkor azért még mindig bántott, hogy legalább csak egy valaki lett volna még rajtam kívül aki nevez ebben a kategóriában. Csak egy valaki! De aztán feltette az i-re a pontot a baguette eredményhirdetése. Abban a kategóriában ugyan volt 5-6 nevező és még sem osztottak díjat. A zsűri véleménye az volt, hogy a baguettek nem ütötték meg az elvárt színvonalat. Na itt ennél a résznél azért úgy éreztem kicsit fényesebb lett az én csillagom!

Nyár volt! Persze ez egy teljesen más nyár volt mint bármikor máskor. Már jobban éreztük magunkat a bőrünkben, volt egy kis remény, hogy visszaáll a világ a régi pályájára. Ugyan munka sehol, a munkanélküli is lejárt (nem mintha azzal előrébb lettem volna), de legalább meleg volt és nem volt karantén.

Július elején feldobta nekem a Facebook a Kenyérlelke fesztivált. Konkrétan azt a posztot, hogy indul a regisztráció a fesztiválra az otthonsütő kategóriában. Nagyon szeretem ezt a fesztivált, voltunk kint sokszor korábban. Szeretem a környezetet ahol van (itt a szomszédban a MOM művháznál), szeretem a hangulatát, azt hogy kicsi, barátságos és igényes. Eddig mondjuk sosem a kenyerek miatt mentünk, hanem az összes többi program miatt. Koncertek, jó borok, sörök és ételek. Ráadásul itt van egy ugrásra és még taxira se kell költeni hazafelé.

Na most 2020. nyarán teljesen más indokból mentünk a fesztiválra.

Az úgy volt, hogy egy hirtelen jött gondolatot követően beneveztem a fesztiválra az otthonsütők között, méghozzá azon belül pedig két kategóriában. Az egyik a főkategória volt a fehér- félbarna kenyér a másik pedig a kendermagos kategória volt. Soha életemben ilyet nem csináltam korábban. Most valami fura érzés kerített hatalmába. Mindenki dicséri a kenyereimet, sokan nagyon szeretik....akkor miért ne mérettetném meg magam! Azt hiszem életem legjobb exhibicionista döntése volt.

Ekkor kezdetét vette egy véget nem érő edzőtábor. Felkészülés a fesztiválra. Kutattam a jó recepteket. Sütöttem a kenyereket agyba-főbe, orrba-szájba. Kóstoltunk, teszteltünk, kísérleteztem.

Ezt a nagy igyekezetet megszakította egy nyaralás. 13 nap kenyér detox! Ennyi ideig nem sütöttem kenyeret. Furcsa volt 3 hónap után elszakadni a kovásztól. Mire hazaértünk addigra azért voltak már elvonási tüneteim is. Kicsit remegő kézzel vettem ki a magára hagyott kovászomat (Dzsennikét) a hűtőből. De szerencsére jól bírta a mellőzést. Minden rendben volt vele mikor újra munkára fogtam.

Andi és Kriszti az én legkedvesebb mentoraim lelkesen kóstolták a kísérletezéseim eredményét. Ők azok akik értékelték a próbálkozásaimat, véleményezték a fogyasztói oldalról és teszik ezt állati lelkesen mind a mai napig. Támogatásuk nagyon fontos szerepet játszott abban, hogy ma hol tartok és merre felé haladok. Nem hiszem, hogy ezt valaha meg tudom hálálni nekik.

A történet egészen augusztus 10.-ig teljesen idilli. Szépen sütögetem a kenyereket, eldöntöttem már, hogy mi lesz a tuti recept mind a két kategóriában. És ekkor beütött a "ménkő", vagyis egyszer csak "megvilágosodtam". Rájöttem, pontosabban szembesültem azzal, hogy a kendermagos kenyér mit is jelent. Krisztike fejében a kendermagos kenyér az egy szupi magos kenyér, mindenféle izgi magokkal dúsítva.

De ez rohadtul nem volt párhuzamban a valósággal. Ugyanis egy véletlenül elcsípett posztból kiderült számomra hogy a kendermagos kenyérbe konkrétan KENDERMAGOT kell tenni. Bakker, ezt miért nem mondta nekem senki. Teljesen lepadlóztam! Tessék, kuka az összes elképzelés. Pánik! Mi az a kendermag? Hol lehet kapni olyat? Hogy néz ki? Milyen az íze?

Az biztos, hogy 43 évesen azzal kellet szembesülnöm, hogy nem megy az értő olvasás.....folyt. köv.