Ma arra a következtetésre jutottam, hogy az élet mindent mindig elrendez. Valahogy mindig úgy alakulnak a dolgok, hogy a végén valami jó sül ki a legképtelenebb és a legkétségbeejtőbb helyzetből is.

Anyám mondta nekem egyszer még valamikor a 20-as éveim elején, hogy mindig van valahogy, olyan nincs, hogy sehogy sincs. Mindig minden megoldódik.

Az évek folyamán sokszor mondogattam én ezt már magamnak a nehezebb pillanatokban, csak előtte mindig volt egy iszonyatos bepánikolás. Amikor aztán lenyugszom és végig gondolom a helyzetet, rá kell jönnöm, hogy nincs is akkora gáz, mert majd szépen megoldom. Na most ez nagyon szépen és bölcsen hangzik de azért ezt most ősszel nem sikerült alkalmaznom.

Az a baj, hogy a” hiperaktivitásomból” (persze nincs papírom róla, hogy az vagyok, de azt a tényt, hogy kicsit hiperaktív vagyok jó pár barátom aláírná) adódóan mindent azonnal akarok! Gyuró szokott úgy hívni, hogy #adjuramistenmostazonnal# Krisztike. 40 évesen rájöhetnék már, hogy ez lehetetlen. Kezdem is egy kicsit kapizsgálni.

Az őszi depresszió is e miatt volt. Mert nem kerestem elég pénzt, nem volt minden percem lekötve, nem láttam az utam, nem volt B terv. Le kellet lassulnom! Már látom a hasznát, de még nem tudom élvezni vagy kellőképpen kihasználni ezt a helyzetet.

Szóval visszatérve az elejére, az élet elrendez mindent.

Az az élethelyzet, hogy kevesebb a munkám azért hasznos, mert:

Jobban tudok összpontosítani magamra. Vagyis, hogy mit akarok ÉN!

A kisebbik gyerekem iskolás lett szeptembertől, így sokkal több időt tudok rá szánni. Szinte már idilli és regénybe illő az, ahogy reggel elsétálunk az iskolába (minden rohanás nélkül), majd délután onnan hazafelé gyalogolunk és megbeszéljük közben, hogy mi történt aznap. Otthon pedig nyugiba megnézem a leckét, ha kell kijavítjuk és gyakoroljuk az olvasást. Tudom eljön majd egyszer az az idő, hogy vissza fogom ezt sírni.

A férjemnek szerencsére jól alakulnak az üzleti ügyei, így nekem kell itthon tartani a frontot. Ő is nyugodtabb és jobban tud koncentrálni a munkára, ha tudja, hogy otthon minden rendben van. Csak engem bírjon ki. Nekem pedig nem kell a pénz miatt görcsölnöm.

Tehát az a „tény”, hogy mindig mindennek meg van az oka és miértje számomra kézzelfogható valósággá vált. Már csak meg kell tanulnom élni ezzel a lehetőséggel. Lelassulni, pánikolás nélkül keresni az utam. Ha nem rohanok annyira talán könnyebben észreveszem az ajtót (ajtókat) ami nyílik és én beléphetek rajta.