A megírt, kiposztolt és sokaknak kiküldött blogbejegyzésem kapcsán rengeteg támogató üzenetet kaptam. Írtak barátok és ismerősök, volt aki fel is hívott. Csupa pozitív és biztató üzenetet kaptam. Nagyon jól esett mindenkitől! Igazán felvillanyozott. Sokan aggódtak, hogy vajon mekkora a baj. Sokan meg biztosítottak arról, hogy azért nincs tragédia.

Akkora baj nincs már, sőt alapvetően mi bajom is lehet nekem? Hiszen van egy szuper férjem akivel tényleg jó házasságban élünk (mondjuk van benne meló rendesen). Aztán van két egészséges és csodálatos gyerekem. Van fedél a fejem felett és ennivaló az asztalon. Tehát, mit is akarok ÉN!?

Hát ez az! MIT IS AKAROK ÉN!?

A CÉL, na az nincs meg. Sokan ezt is írták, hogy az új célok visznek majd előre, azokat kell megtalálni. Oké, ezt én is tudom. Hiszen az elmúlt két évben, ez így működött. Kitűztem célnak, hogy megtanulok „rendesen” angolul, ebből lett az, hogy akkor legyen tétje a tanulásnak! Nyelvvizsga! Cél teljesítve, pipa. Aztán mivel a diplomám kiváltásához ez nem volt elegendő, kellett egy szakmai nyelvvizsga. Hát akkor rajta, itt az új cél! Ezt is teljesítettem, pipa! Így lettem 2017-ben friss diplomás. Mindeközben rengeteget dolgoztam, tereltem a gyerekeket, intéztem a háztartást és élveztem minden egyes percét. Kerek volt minden, azaz majdnem minden. Mert persze már akkor is motoszkált bennem, hogy valami mást kéne csinálni, hogy ez nem teljesen az az irány amit valamikor még kis Krisztiként elképzeltem. Szóval az ilyen irányú gondolataimnak is köszönhető az, hogy a 40. születésnapom odabüntizett, de rendesen.

Most az a fő probléma, hogy nincs meg a cél. Nem tudok menetelni előre, mert nincs mi felé. Hogy a fenében van az, hogy az ember egyik pillanatról a másikra töketlen, határozatlan, parázó balfék lesz!? ÉN aki mindig határozott, összeszedett és céltudatos voltam. Hányszor hallottam az elmúlt időszakban, hogy „Á, nem féltelek én téged.”. De igen, valaki féltsen egy kicsit. Lehet, hogy most szükségem van rá.

Oké, persze azzal is teljesen tisztában vagyok, hogy ez az ÉN utam, az ÉN harcom, az ÉN vergődésem és remélhetőleg az ÉN „felemelkedésem” lesz.

Ugyanakkor, megnyugtatok mindenkit, hogy tényleg nincs tragédia. De a strucc politika az nekem soha sem ment. Merthogy sokaktól hallottam azt is, hogy „Üdv a klubban” és mikor kérdeztem, hogy ez meddig fog tartani akkor ezt a választ kaptam „ Egyszer csak elmúlik”. MI???

Na nem, én nem vagyok hajlandó homokba dugni a fejem és várni azt, hogy majd egyszer csak jobb lesz! Mikor? Egy-két hónap vagy év?

Pörget nagyon a sok kedves szó. Köszönöm mindenkinek! Önbizalommal tölt fel és nem enged leereszteni. Sokan jelezték, hogy ők is hasonló gondolatokkal vannak elfoglalva. Ez engem ugyan nem vigasztal, mert azt azért eddig is sejtettem, hogy nem vagyok egyedül a városban. De az viszont vitathatatlanul motivál, hogy esetleg másoknak az én gondolataim támaszt nyújthatnak vagy esetleg tükröt mutatnak. Gondolataim folyamatosan azon kattognak, hogy mit is kell még letisztáznom magamban és felszínre hozni ahhoz, hogy végre tisztán lássam önmagamat, a helyzetemet és az utamat.